Egy fiatal srác lépett ki otthonról. Körülnézett és újra elfogta a félelem. Reménykedve vissza nézett a házba de a szülei még mindig veszekedtek. Mindkét szülője ivott is. Elindult lassú léptekkel. A lehullott őszi levelek megroppantak a fiú fekete bakancsa alatt. Az útja a kedvenc sikátorán keresztül vezetett. Bezárkózva élt. A saját világa a zene volt, a menedék ami biztos. De hiába ment bármerre, a szenvedés és a melankólia folyton a nyomában volt. A szenvedés magához láncolta és nem engedte el. Megállt, nekidőlt egy ház falának. Kiabálást hallott a házból. Egy férfi és egy nő veszekedett. Megfordult, benézett a feje fölötti ablakon. Egy kisfiú szülei veszekedtek a háttérben. A kisfiú az ablaknál állt. A srácnak mélyen a szemébe nézett, kezét nekinyomta az ablaknak. Egyre csak nézték egymást. A srác ahogy nézte a kisfiút, átjárta az együttérzés és a szenvedés. Érezte, hogy a kisfiú az ablakban is úgy érez mint ő. A srác is az ablakhoz emelte a kezét, oda ahol a kisfiú keze volt. Hiába volt köztük ablak már-már érezték egymás lelkét. A kisfiú most elmosolyodott. A srác is egy kis időre. A srác szerette volna átölelni a kisfiút, és ez kölcsönös volt. Mindketten tudták, hogy valami különös kötés, van köztük. Belemélyedtek egymás tekintetébe, a háttérben még hallatszott a szülők kiabálása, de most csak egymással voltak elfoglalva. A fiú elővett a zsebéből papírt és egy vastag filctollat. Csak két szót írt rá, de a kisfiú jobban lett tőle és tudta, hogy az aki most ott áll az ablak előtt nem csak egy egyszerű fiú, hanem az ő őrangyala, aki vigyáz rá, hogy a világ magába ne fojtsa. Az ő angyala vigyázni fog rá...mindig. A papíron ez állt: NE FÉLJ ! A kisfiú résnyire nyitotta ki az ablakot, majd suttogva kérdezte:
- Ki vagy te?
-Még találkozunk. Kitartás, kis haver. -Mondta a srác és elindult.
-Angyal. -Mondta a kis srác.
A srác úgy tett mintha nem hallaná. De hallotta: ANGYAL.
