- Voltak már hamis emlékeid? Nekem igen. Csak egy átlagos húsz éves fiú vagyok és éltem az éltemet, a saját életemet. Legalább is ezt hittem.
Hogy hol kezdődött? Nem tudom pontosan. Talán akkor mikor megláttam azt a kislányt a kórházban? Vagy akkor mikor egyik reggel felkeltem és olyan emlékvillanás futott át a fejemben, ami nem történt meg velem? Nem tudom, de azt igen, hogy mi lett velem. Az életemmel.
Egy húszéves fiú állt a járdán. Mellette egy kislány, tíz éves lehetett. A kislány óvatos pillantásokat vetett a fiúra. Tetszett neki a fiú erős, magabiztos megjelenése. A fiú észrevette, hogy nézik. Rámosolygott a kislányra, aki mosolyogva, de kicsit szégyenlősen visszanézett a forgalomirányító lámpára, ami még mindig pirosat mutatott a gyalogosoknak. De a szeme ismét vissza talált a fiúra. Nem tudta miért, de néznie kellett. Mikor a fiúra nézett átjárta a biztonság, olyan volt mintha a fiú minden rosszat elzavarna tőle. De nem tudta nem érezni a szomorúságot. Ilyet még soha nem érzett, boldog volt, de a sírással is kellett küzdenie. Véletlenül leejtette a karkötőjét, amit levett a kezéről és unalmában avval játszott. A fiú felvette és visszaadta neki. A kezük egymáshoz ért. A kislány most még jobban érezte a boldogsággal vegyes szomorúságot. Valamit a fiú is érezhetett, látta a tekintetében az enyhe zavarodottságot. Úgy nézett rá, minta ismerné, csak azt nem tudná, hogy honnan.
- Köszi. Mondta a lány és visszahúzta az ékszert a kezére.
- Szívesen.
A lámpa zöldre váltott és a tömeg elindult. A kanyarból feltűnt egy autó, gyorsan jött, nagyon gyorsan.
A fiú elment az edző terembe. Egy új edző tartotta az edzést, de nem is rosszul.
Reggel megszólalt az ébresztő óra. A fiú lenyomta és szinte azonnal iszonyú fejfájás vágta fejbe és valami emlék, de nem tudta h milyen emlék, túl gyors és homályos volt. Egy kislány, aki nagyjából tíz éves lehetett ugráló kötelezik. Csak ezt tudta kihámozni az emléksorozatból. A fejfájás elmúlt és a fiú máris kiugrott az ágyból felöltözni, aztán iskolába. De a buszon ismét az az iszonyú fejfájás és megint az a kislány most rajzol. Egy fiú van a rajzán egy fiú, aki olyan ismerős. Vége az emlékeknek és fejfájásnak is. Nem is emlék volt, inkább hamis emlék, mert nem történt, meg amit látott, de még is azt érezte, hogy az ő emlékei. A kislánynak nem tudta kivenni az arcát, de amit rajzolt, vagy inkább, akit rajzolt igen. Lehetetlennek érezte, de mintha ő lett volna a rajzon. Így teltek a napok, míg nem az edző odament hozzá:
- Megyei kórház.
A fiú a Hő- és áramlástan órán ébredt. Nem tudta, hogy az amit az edző mondott neki álom volt e vagy valóság. Suli után elment a megyei kórházba, ahogy a valós vagy az álombelei edző mondta. Ugyan azt nem mondta, hogy menjen oda, de úgy döntött, hogy megpróbálja. Mikor belépett az ajtón meglátta, hogy edző ott ül egy széken.
- Ön mit keres itt?
- Gyere velem.
- De már vége a látogatási időnek, nem szabadan itt lennünk.
- Akkor mért nem szól a portás, hogy menjünk el?
- Nem tudom.
- Gyere, mindent elmondok.
Felmentek a gyerek osztályra és egy egyszemélyes kórteremhez léptek. Az edző kinyitotta az ajtót.
- Nézz be.
A fiú belesett és az ágyon egy nagyjából tíz éves kislány feküdt.
- Nem ismerős? Kérdezte az edző.
A fiú alig hitt a szemének.
- Őz az, akivel találkoztam a járdán, aki folyton engem nézett.
- Igen. Nem furcsa, hogy nem emlékszel, hogy mi történ miután átmentél a járdán?
- Nem, mert emlékszem.
- Akkor mondd el, hogy mi történt.
A fiú mondani akarta, de nem tudta. Most tudatosult benne, hogy tényleg nem emlékszik. Nem is jutott eszébe eddig, hogy mi történt az után, hogy lelépett a járdáról.
- Nem emlékszem, de miért nem és ön kicsoda? Honnan tud ilyeneket? Erről a kislányról vannak emlékeim? Miért fáj annyit a fejem?
- Mindent elmagyarázok. Miután leléptetek a járdáról jött egy autó, részeg vezetővel és igen csak gyorsan. A kislányt majd nem elütötte, de te félre húztad. Az autó téged ütöttel, a kislányt egy másik kocsi, ő azért van itt, mert nem halt meg, de kómában van. Az orvosok, ma veszik le a gépről. Nincs esély rá, hogy visszajöjjön.
- Én meg megúsztam a balesetet, ez marha jó érzés, hogy én igen, de ő nem. Azt mondta, hogy mindent megmagyaráz, de nem lettem ám jobban.
- Én nem mondtam, hogy megúsztad.
- Mi van? Kérdeztem értetlenül.
- A kislány emlékezetében megmaradtál. Hiába van kómában te ott vagy a fejében. Semmi másra nem emlékszik csak rád. Nem volt ez ez egy hónap furcsa? Semmi nem történt veled azon kívül, hogy felkeltél, suliba mentél és edzésre. A kislány látta a pólódon, hogy hova jársz suliba, az edző táskádon, hogy hova jársz edzésre. Ezeket tudta rólad így csak ezek a dolgok történtek meg veled. De semmi más. Nem találkoztál a szüleiddel, a barátaiddal, nem mentél ezen kívül sehova és neked fel se tűnt, mert te ne létezel.
- Nem értem.
- Csak a kislány emlékeiben élsz, úgy ahogy ő ismert. De te nem vagy. Meghaltál. Téged elütött a kocsi, meg haltál, a kislányt is elütötték, de ő komába esett.
- Ez nem lehet.
- Ez van és te is tudod, és tudtad is, hogy valami nem stimmel veled meg az életeddel, attól fogva, hogy leléptél arról a járdáról. Te csak egy emlék vagy, egy kómás kislány emléke.
- Te ki vagy?
- A kaszásod, ahogy ti neveztek. Érted jöttem, de először meg kell tenned valamit.
- Mit?
- A kislányt ma leveszik a gépről, de segítened kell neki.
- Miben?
- Hogy ne féljen. Hall és lát téged, csak akarnod kell, te ő vagy és ő te vagy. Segítsd át.
- De csak egy emlék vagyok.
- De nem akármilyen emlék. Egy kómás elveszett kislány legjobb és legszebb emléke, olyan emlék, aki segíthet egy kislánynak átjutni a halálon, egy emlék, aki valaki legszebb és utolsó emléke.
- Rendben, segítek…
- Szia, emlékszel rám?
- Igen, te vagy az, aki megmentette az életem.
